Társaslényeg

Az ember bölcsességének operacionalizált vetülete tertium datur. Ez a formális logika feloldása, amelynek alávetve két egymásnak ellentett fogalompár soha ki nem békülhet. A tertium datur: megnyilvánult bölcsesség ott, ahol nem segít (hanem árt) az iskola.

Az iskolás logikával még fel nem dolgozott valóság azonban egyetlen fogalmi sémát sem követ, és az ember tényleges feladata mindig a számára követhető harmadik út megtalálása.

A logikai ellentétek leírnak valamit, ami életvilágunkban már megjelent, majd gyorsan „kanonizálódnak”, iskolás formát öltenek, és szülőhelyük, a valóság ellen fordulnak, saját kereteik közé igyekeznek kényszeríteni az esetleges, változatos, egyéni, fogalmakkal és a szabályokkal soha meg nem fogható valót.

A tertium datur két szülője, a logika és a dialektika termékeny házasságából származik. A házasságból származó gyermek kitűnően példázza természetét: sem apjával, sem anyjával nem azonos, és ha nevelése jól sikerül, az életben mindkettejükön túlhalad.

Az iskolázottság a tertium datur elfojtásának széles útja. Széles, mert a tanuló könnyen rákeveredik, és hosszan-hosszan ezen haladva szem elől téveszti a határait. 

A tertium non datur legbaljósabb területe az (akadémiai származása miatt súlyosan terhelt) jog. Valami vagy igaz, vagy nem, bűnös vagy nem bűnös, bebörtönöztük vagy nem, kivégezzük vagy nem. A jog a logika finalizmusának áldozata, az eleven valósággal együtt. A jog pedig az állam és a nagyvállalat működésének egyaránt alapja. Az államé pozitíve, az állam azt teszi, amit a jog a számára előír. A nagyvállalaté negatíve: a nagyvállalat mindent megtesz, amit a jog nem tilt meg világosan (kevésbé világos esetekben a nagyvállalat jogászokat, vagyis jogalkalmazást, végső soron jogot vásárol, a jogászati ipart oroszlánrészben a nagyvállalati és befektetési szféra foglalkoztatja, a kisember helyzete hagyományosan joghátrányos: kis ügyéhez képest a jogászat aránytalanul drága).

Álljon itt két erős példa a megnyilvánuló bölcsességre.

A droghasználat a liberális nyugati jogrend egyik különös, gyorsan halmozódó ellenmondásokkal, kártétellel és elfojtással terhelt területe. A drogszabályozás alapja egy indikatív mátrix: természetes anyagfajtánként vegyületenként és alkalmazási területenként tilt vagy enged meg. Heroin: mindig tilos. Alkohol: vezetés és munka közben tilos. Nikotin: a fogyasztó figyelmeztetése mellett mindig szabad. Marihuána (az amszterdami coffee shop szubkultúrán kívül): mindig tilos.

Tertium datur a Washington és Oregon államokban érvényes, nemrég született drogtörvény. A marihuána ugyanis nemcsak igehirdetés, iskolai tanulás, alpinista munka vagy autóvezetés közben kuszálja össze kellemesen, de veszélyesen az elmét, hanem civilizációs betegségeink egész sorára olcsó és mindenütt rendelkezésre álló gyógyszer: nyugtató, étvágy növelő, stressz és migrén enyhítő, használ hányinger, zöldhályog, epilepszia, arthritis, herpesz, reumás betegségek, jó a tüdőre, daganatokat csökkent … 

A (fejlettnek címkézett) kapitalizmus központi ellentétpárja a munka és a szabadidő. Vagy dolgozunk, vagy nem dolgozunk. Ha dolgozunk, gyötrődünk, munkánk gyümölcsén pedig szabadidőt és a szabadidő alatt felélhető javakat vásárolunk. Az élet értelmét a pozitív mérleg adja: többet élvezni a szabad időből, mint amennyit gyötrődni a munkától. Jó élete annak van, aki több munkájával joban keres, vagy több szabadidejét több pénz elköltésével boldogságosabbá teszi. A munka-szabadidő dichotómiát a (fejlettnek címkézett) kapitalizmus egész társadalmi rendszere vési be: ennek értelmében harcolnak a szakszervezetek és a munkaadók, erre alapozódnak az üzletek és a hirdetések, ezen alapszik az erkölcs (munkaidőben engedelmes rab vagy, szabadidőben korlátlan önkiteljesítő), a gazdaságpolitika (növekvő nemzeti jövedelem: kevesebbért termelni és a növekvő többletet a szabadidőben elkölteni).

Ennek a dichotóm logikának ezer közül egyik áldozata a jóízű munkahelyi szex. A patriarchális társadalom nem ismerte ezt az elválasztást: élvezkedtek a gazdák és kézművesek a házicselédekkel, a segédek a gazda feleségével, üzekedtek nyáron az aratók a szénakazalban, a vásárolt kéjnők bujálkodás közben, a katonák a megszállt otthonokban és ha hihetünk a Dekameronnak az apácák hivatásuk betöltése közben a kertésszel egyaránt.

A bináris logika kényszerzubbonyából szabadulva nincs egyirányú fejlődés, amelyben a meghaladott múlt többé nem lehet jelen, amelyben eszmék, társadalmi berendezkedések, technikák és igazságok kölcsönösen kizárják egymást. Az idő pedig nem szigorúan monoton folytonosan előre halad, hanem, nekilódulás, megtorpanás, visszakanyarodás majd ismételt nekilódulás, ugyanarra, most máshogyan.

Dolgozva élvezni, vagyis élvezettel dolgozni: tertium datur.

Az Economist panergikus vezércikket közölt arról, hogy az emberiség a szegénység felszámolása felé halad. Ez nyilvánvaló, ha tudjuk, hogy az 1,15 USD-nél kevesebb jövedelemből élő emberek száma a földön 1,3 milliárd, 1990-ben lakóinak 43%-a élt a szegénységi küszöb alatt, ma már csak 21%-a.

Mindez a szegény országok, mindenekelőtt Kína és India gyors gazdasági növekedésével függ össze. A növekedés nyomában ott jár a szegénység csökkenése. Amíg a közgazdászok, politikusok és a nagypénzűek önmagukkal játszanak, ez a szép, kerek fejlődéstörténet rendben is van. Ök valóban pénzből élnek, gyakran a pénz megszállottjai és a meghatározó többségük alighanem a levegővételen kívül mindenért képes és akar is fizetni. Sőt beképzelte magának, hogy valamit pénzen vásárolni “fejlettebb”, mint személyesen megtenni vagy a természetben ingyen megtalálni. A valóságban, annak a többi hatmilliárd embernek a valóságában, akiknek a felemelkedéséről a globális statisztikák szólnak, ez a két tétel ormótlan badarság. Az előrelépést, az élet jóságát nem lehet pénzben megmérni. Kivételezettek (a gazdasági élet nevű rulettjáték kivételezettjei) választhatják ezt az utat, de következetesen soha nem tudnak végigmenni rajta. Egy következő fordulatnál mindig szembejön valami egészen más természetű (gyermektelenség, betegség, forradalom, háború, természeti csapás, rejtély, eszmei szépség, szerelmi öröm, szorongás vagy unalom), amelyen túl a pénz semmitmondóvá válik.

Ez a lényeg. Soha nem lehet eleget ismételni, hangsúlyozni, gyermekeinkbe, olvasónkba, nézőinkbe és látogatóinkba nevelni. A pénz a pénzvilág lényege, a valóságos világ egy másik. Ebbe a pénzvilág belejavít és belerondít. SOHA SENKI SEMMI pozitívumot nem állíthat a pénz, a jövedelem és a vagyon növekedéséről az ÖSSZES HATÁS figyelembevétele nélkül. A közgazdaságtan alapképlete: Pénz+mellékhatások = jólét, ahol a “mellékhatások” a fejlődéssel és a növekedéssel a zérus felé tart. A valóság azonban ennek a fordítottja lehet, a mellékhatások időtől, helytől, az emberiség és a föld tűrőképességétől függően előbb-utóbb maguk alá temetik a pénzbeli növekedést, a jóléttel együtt.

Bármennyire is távolinak tűnik, próbáljuk meg kicsit életszerűbben elképzelni a szegénységet. Napi 1,25 dollárból mit lehet vásárolni a globális nyitottság által szabályozott bármely helyi szabadpiacon, ahol mindennek az ára a világpiaci középár felé tart? Nem nehéz belátni, hogy a nyílt, az árakat leszorító világpiac azoknak kedvez, akik szinte mindent vásárolnak, és vásárlóerejük egyénileg is tekintélyes. A szegény vásárló csak egy-két dolgot vásárol: energiahordozót és alapvető élelmiszereket: ha azok aránytalanul drágulnak, az már drasztikusan nehezíti a megélhetést. Márpedig a gazdasági növekedés ezt varázsolja elő világszerte: felfelé hajtja az energia és a drágán előállítható, öntözés-, energia- és biológiai anyag-igényes termékek (vörös hús, búza, rizs, üzemanyag) árát, amit a növekedés haszonélvezői a tengernyi fogyasztásuk egy cseppjeként fizetnek ki, ezzel szemben az igazán szegények fogyasztói kosarában jóformán ez az egyetlen jelentős tétel. Ez a kicsit kevésbé szegények csapdája, akik talán 2 dollár körüli napi bevételből élnek. A mélyszegények nagyon nagy valószínűen azok is maradnak, és utódaikat sem tudják más pályára küldeni, például azért, mert senkinek sincs annyi jövedelme, hogy el tudjon vándorolni vagy eljárni az iskolába. A kicsit is többől élők számára az alapvető cikkek árának emelkedése, az állami támogatások szűkülése a növeli a szorongatást, így különösen nehézzé válik a 2 USD szegénységi küszöb alól kitörni. Ezalatt a küszöb alatt pedig ma is alighanem az emberiség fel él. Az árakon túl a szegénységi küszöb számítások általában csak a túléléshez elegendő alapélelmiszert (kenyérgabona) tételezik fel. Aki ezt meg tudja venni, az már nem szegény. Ez azonban nonszensz: az élet az összes többiből áll: szerény gasztronómia, lakás, rendezvények, ünnepélyek, ajándékok, munkaeszközök és így tovább. A többinek: orvosi ellátás, iskola, szórakozás, játék, lakás, munkakeresés és utazás, stb. ingyen kell lennie. A nagyívű gazdasági növekedés növeli a jövedelmet és csökkenti az ingyen, a természeti és társadalmi környezetben található erőforrásokat. A fejlettebb piacgazdaság ösztönző arra, hogy ne gyűjthessünk ingyen a falu végén tüzelőt, ne legeltethessük az utcán a tehenünket, és ne találjunk többé a falunkban megélhetést. 


A gazdasági növekedés következtében a faluban egymás közelében élő hagyományos család szétzilálódik, a férfiak, néha a nők is messzire vándorolnak munka után, a gyermekek pedig tanulni és másfajta munkát keresni. A család tagjai, főként az idősek és a kisgyermekeket egyedül nevelők többé nem támaszkodhatnak egymásra, mert a család szerteszét széledt.

Eközben 1,25 USD lehet, hogy negyedannyit sem ér.

A szabályszerű trend az, hogy a gazdasági növekedés ellenőrzése alá vonja és feléli azokat a természeti erőforrásokat és fellazítja azokat a társadalmi kötelékeket, amelyekre támaszkodva a szegénység elviselhető. Ha bárki is nyilatkozni akar a világ szegényeinek helyzetéről, mondjon valamit az életükről. Nézzen szembe azzal, hogy az az életvalóság, aminek ő meg az interjúalanyai meg a szakmai forrásai részesei, nem csak finanszírozza, hanem szét is tapossa a “szegények”, valójában az összes többiek, a nagynagy földi többség életvilágát.

Az élettel való elégedettség trendjeinek kutatói egy telítettségi küszöbre figyeltek fel: számos országban évi 75000 USD jövedelem elérése után a jövedelem további növekedése már nem hozza magával az elégedettség növekedését. Napi 1,25 dollár kiadás 400, 2 dollár 730 USD éves jövedelemnek felel meg.

A nemzeti jövedelem növekménye világszerte gyorsulóan gazdagodó kisebbségekre jut, szinte ez az egyetlen kapocs, amely a fejlett és a gyorsan fejlődő országokat összeköti. Ezekben a nemzeti jövedelem egy kisebb része jut fejenként a népesség többségére, az országhatár a szegénység szempontjából egyre inkább esetleges. Kínában (a “vásárlóerő paritáson kiigazított egy főre jutó nemzeti jövedelem” 2010-ben kb. 9200 USD és Indiában kb. 3900 USD) a 2 USD napi jövedelem alatt élők “nemzeti jövedelme” fejenként minden bizonnyal 1000 USD alatt van. A jólétet pedig 75000 USD egy főre jutó éves jövedelem felett pénzben mérni ostobaság, 1000 és 75000 USD között cinizmus, 1000 USD alatt aljasság.

A mainstream liberális közgazdaságtan egy kevésbé közismert alapfogalma az. ún. informált választás. Kedvenc gondolati konstrukciójuk szerint az ember tendencia szerint azaz nagy és növekvő valószínűséggel, jól, észszerűen választ, ha elegendő információ áll rendelkezésre. Azaz képesek vagyunk sampont, pártot vagy közlekedési eszközt illetően melléválasztani néhány felszínes benyomás vagy valamilyen szorító rövid távú kényszer alapján, de ha megkapjuk rá az időt, tudjuk a magunk, az emberiség és a világegyetem érdekeit. Informált választások esetén a korlátlan szabadpiacon inkább a jó érvényesül.

Információgazdag és politikailag jól szabályozott (értsd demokrácia, azaz a többség uralma, amelyben a többség szempontjai érvényesülnek) társadalmunkban az informált választások esélye a információ olcsóvá, tömegessé és könnyen elérhetővé válásával (tömegmédia, internet, kötelező fogyasztói tájékoztatás), a nyílt, szabad közlések áradatában egyre nő. 

A szép történet mögött azonban egy a liberális filozófusok által kínjukban kreált kiméra rejlik. Valami, aminek ott kellene lennie, mint a később Plútónak keresztelt “X bolygónak” az Uranus pályazavarai mögött, azonban létezésére még nincsen bizonyíték. A társadalomtudomány pedig kegyetlen, vagyis, a helyzet egyre rosszabb, a bizonyítékok az informált választások lehetetlensége mellett sorakoznak fel.

Hogy megértsük miért, távolról, az emberként való létezés gyökereinél  kell kezdenünk. Élni annyi, mint minél inkább képesnek maradni arra, hogy létünket minél több vonatkozásában saját közvetlen ellenőrzésünk alatt tartsuk.

A közvetlenség tőlünk földrajzilag kevésbé távoli eredetű erőforrások és eszközök felhasználását, a gépi helyett az emberi alkalmazását és saját erőnk, tudásunk és képességeink mozgósítását jelenti.

Ugyanannak az emberi avagy társadalmi célnak az eléréséhez másoknál több anyagot, energiát felhasználni vagy az emberi és élő környezetet jobban terhelni romlottság.

Egy olyan társadalom, amely fiatal, életerős férfiak (és nők) státuszának emelése, én-érvényesítése és fizikai kényelme érdekében acéltömegekből épített berendezésekre, motorokra, élettani és egyéb pótszerek garmadájára szorul, embertelenebb és ezért fejletlenebb egy olyannál, amelyben hasonló célokat néhány rúddal, pajzzsal, öltözettel, természeti helyszínek felkeresésével és hasonlókkal érnek el.

• A kézügyben lévő mindig helyesebb az egyenértékű távolinál
• Azonos rendeltetésre az emberi erőfeszítés mindig helyesebb a gépinél
• A kevesebb környezeti terhelést okozó mindig helyesebb a környezetet gyötrőnél

Az informált választások biztosítása során az ember majdnem törvényszerűen kudarcra van ítélve. Az információk megszerzése, feldolgozása és az életünkre való okos alkalmazása csak kivételes helyzetekben sikerül. A közgazdasági Nobel-díjakat elsősorban az ilyen helyzetek leírásáért adják.

Választásaink óriási többségét azonban nem informált választások alapján tesszük meg. Következményeiket nem keressük, nem látjuk át, nem gondoljuk végig. Választásaink beható ismereteinkre való alapozását a vevő és az eladó, a szolgáltató és az igénybe vevő közötti egyre jobban felborult asszimmetria lehetetleníti el.

Az igazi, szabadon szárnyaló, tiszta piacon az eladó semmit nem mond el a vevőjének, amit nem feltétlenül szükséges. Ez a Vadnyugat maga: vedd meg a földem, telepedj le, én lelépek az arannyal, aztán jönnek az indiánok és kiirtanak téged a családoddal együtt, mert a földed ők a magukénak gondolják.

Ha új városban újra felbukkanok ezzel a trükkel, sokáig kihúzhatom. Ha van igazság a földön, és egyszer felismernek a régi üzletfeleim, esetleg felkötnek végül. Ha ezt az aszimmetriát csökkenteni akarjuk, közigazgatásra, jegyzőre, telekkönyvre és fegyveres erőkre van szükség. Utóbbira főként azért, hogy a földet rendben elvegye az indiánoktól és a szabadpiacra lehessen azt bocsátani.

Más a helyzet azonban akkor, ha a vevő és az eladó hatalmát nem lehet egy napon említeni. Ennek feloldására botorkáló álmegoldásokra kényszerülünk. Ilyen a szabványosítás, a fogyasztói tájékoztatás és jogvédelem.

A szabványosítás hosszadalmas, drága, és fogyasztásunkból kilúgozza az egyediséget, az élményt.
A fogyasztói tájékoztató pedig maga nem fogyasztható. Aligha képes bárki is folyamatosan terméktájékoztatókat olvasni. A tájékoztatók különben sem képesek fogyasztásunk vagy vásárlásaink hosszabb távú, messzire vezető következményeit hozzáférhetővé tenni. Ha néhány termékbe ezért vagy azért jobban belemegyünk, a többit leszünk képtelenek követni. A hirdetéseket, akciókat és a jól elhelyezett kínálást igen fáradságos elkerülni, miközben a tájékoztatás csak nagyítóval olvasható.

Az ilyen aszimmetria remek példája a Coca Cola Company világszerte bevetett italhűtője. A márka és az óriásvállalat mögött mérhetetlen kiterjedésű hálózat, hitelképesség és kereskedelmi lobbierő áll, ez elég ahhoz, hogy minden olyan sarkon, ahol a melegben fizetőképes kereslet mutatkozik, Máltától Jáváig és Fokvárostól Moszkváig elhelyezzen egy ilyen egyforma és kiszámíthatatlanul ártalmas italokkal megrakott hűtőmasinát.

Az informált választás lényegében kizárt. Görögországban, Jáván, Rio de Janeiroban vagy Berlinben az Unter den Lindenen milyen finom hideg alkoholmentes italt lehet kapni? ... Nem egyennarancs- kóladió és almaízesítésűeket? Érdekesebbeket, gasztronómiai kultúránkat gazdagítóakat? Kisebb cukortartalmúakat? Kétes mellékhatású cukorpótlókat nélkülözőket? Netán a betegen gazdag amerikai főrészvényesek helyett helyi vállalkozókat gazdagítókat? Tudjuk, hogy ez lenne a helyes. Mennyien tudjuk, vagy tudhatnánk, mi az egészséges, izgalmas, változatos, helyi, még is ez terjed. Információbőség közepette, eszetlenül.

John Lennon egy régi dala újszülött fiához (Sean Lennon)  intézett altatódal és parainesis. Benne vannak ezek a sorok: “az élet azalatt történik veled, amíg te minden mással vagy elfoglalva”  . Újra-újra elgondolkodom ezen.

Az időt, valódi kaptalista szemlélettel, a pénzhez hasonlóan a gazdálkodás tárgyának tekintjük. Az idő – pénz, a közhelyek közhelye. Az időt „beosztjuk”, „pazaroljuk”, „fecséreljük”, „kihasználjuk” ugyanúgy, mint a tőkét. Az „időgazdálkodás” tanácsadói és önfejlesztői bestseller, a nagy munkaadók pedig az erkölcsi fölényben lévők száraz megszállottságával regisztrálják, mérik és bérezik a munkahelyen töltött időt.

Időnkre üzleti kezdeményezések, hozzátartozók, érdekességek serege vadászik, miközben saját céljaink beteljesítésére majdnem mindig a kelleténél kevesebb jut. Amikor önmagunkkal szembeni elvárásaink és időráfordításaink átmenetileg egyensúlyba kerülnek (időben elvégeztük a munkánkat, volt időnk testmozgásra, anyukára, olvasásra, rendtevésre, nyelvtanulásra, és örömteli élményekre: lakomázásra, szerelmeskedésre, előadás nyugodt végigélvezésére, emésztésünk ütemezésére és a magunk kialvására egyaránt) az maga a boldogság.

A jó dolgok, amelyeket az életben elérhetünk, mégsem időarányosak. Aki több időt tud munkájába zsúfolni, nem boldogabb. Az idő kihasználásának végletekbe kergetése inkább boldogtalanságot fial, stresszt, stresszbetegségeket és az élet napos oldalán a dolgok átélésének képtelenségét.

Azért van ez így, mert az élet nem verseny, amelyet a fittebb megnyer, hanem folyam, naponta, hetente, havonta és minden évben kötelező számokkal, amelyek nélkül nem lehet élni. Az élet alapértelmezését ezek adják: alvás, tisztálkodás, evés, találkozás a barátokkal, gyengéd kapcsolatok, elmélyülés és ima, rendszeres testi erőfeszítés. A munka ennek az alapértelmezésnek nem része. A dolgozni kötelező: reformált kereszténység új moráljának találmánya. A munka náluk nemesít először, ezen az a alapon létesítették a Dickens leírta dologházakat, dolgoztatják a börtönlakókat. A déli és a keleti Európában a munka inkább teher, nyűg, ez a szláv nyelvekből a magyarba átvett (“munca”) eredeti jelentése is.

A munkával egyrészt feleslegesen gyötörjük egymást, másrészt szükségszerűen fenntartjuk magunkat vele. A Nagy Porhintés a munka abszolutizálása, a munka jó, a minden mennyiségben és minden körülmények között. Ez nyilvánvalóan nem igaz: mások a javukra és a kárunkra is munkálkodnak és mi magunk is ezt tesszük. Egy vegyi fegyver kifejlesztője, egy peres ügyvéd, ugyanúgy, mint egy bérgyilkos az egyik félnek dolgozik, a másiknak pedig kárára van. Ha pedig ez a helyzet, akkor több munkától még nem lesznek jobbak a dolgok. Sok munka sok rosszat szülhet. 

A munkához a verseny, a felhalmozás, a vagyonszerzés és a kapitalizmus etikája nem ad jó kulcsot.

A munkavégzés igazi szerepe a kibővített homeosztázis, az élő ember egyensúlyának fenntartása és teljes kibontakozásának tere. Az embert örömben és egészségben három különféle dolog, fizikai anyagbevitel, emberi társaság és önmeghatározása tartja fenn. Mindenkinek kell feladat, felelősséggel terhes, értelmes eredményre vezető tennivaló, mindaddig, amíg a saját munkaszükséglete ki nem elégül. Amíg a munka kielégülést, az eredményesség tudatát adja, és egész figyelmünket le tudja kötni, általában nem tud ártani. Abszolút mértéke azonban nincs. Sem munkaidő, sem az érte kapott bér valójában nem méri. 

Az elég munka és a még több munka pedig két külön világot szül. Aki az elégnél többet dolgozna, elismerést ne kapjon, nevettesse ki magát.

 Szabad választásról, és a választási lehetőségek szélesedéséről beszélni képmutatás, némi aljassággal vegyülve. Ugyanis a választási lehetőségek darabszáma semmit nem mond. A fogyasztónak egyre több lehetősége lehet arra, hogy döntései következtében ne érezze jól magát. Testi életünk vágyaink tárgya ellenében csapda. Boldogtalansági spirál mentén csúszunk egyre lejjebb, ha testünk nem kapja meg a maga egyszerű és nélkülözhetetlen szükségleteit. A testmozgás ilyen.

Nincs jó közérzet elég járás nélkül. A számítógép előtt dolgozó azonban krónikus járáshiányban szenved. Brit munkavédelmi kutatások szerint egy hivatali dolgozó 5 óra 41 percet tölt naponta a gépe előtt ülve, közel annyit, mint az ágyában fekve. Ehhez már csak a napi több óra Tv előtti üldögélést és az autóban ülve levezetett órákat kell hozzáadnunk és máris látjuk, merrefelé kell a jobb közérzet útját keresnünk. A munka világa maga beteg rendszer: “időt takarítunk meg”. Ahelyett, hogy felállnánk és személyesen beszélnénk egymással, emaileket küldünk.

Pedig a testmozgás még szerény formáiban is örömérzés és hormonális jutalmak kiválasztója, testünkben endorfin és szerotonin árad el. Ha eleget mozgunk nap közben, nyugodtabbak vagyunk, jobban alszunk és könnyebben figyelünk a munkánkra. Ez a hiány aztán szükségletek sorát indukálja: nyugtatók, altatók, agyfényesítők és kedélyjavítók iránt jelentkezik csillapíthatatlan igény a gyorsan bővülő termékpiacon.

A túl sokat üldögélők szellemileg és testileg egyaránt gyengülnek, figyelmük szétszórtabb. A munkát a képernyő előtt görnyedve különben is unalmasnak, kevéssé lelkesítőnek találják. életkedvük fenntartásához örömet fokozó termékek fokozott fogyasztására kényszerülnek. Minél jobban unják, annál több kávét kérnek és több édességet és rágcsálni való fogyasztanak.

A kevés mozgás és a túl sok nassolás aztán túlsúlyhoz vezet. A túlsúlyosnak aután még kevesebb kedve van felállni, az átlagosnál is többet tölt a gép és a tv előtt, amitől aztán még gyakrabban lesz beteg, ami ismét több pénzbe kerül, neki, vagy a betegbiztosítónak, valakinek...

Kelj fel és járj... át rendszeresen felebarátaidhoz. Minden szó, amit személyesen váltasz másokkal, egyszerre örömforrás és megtakarítás.

Blanciska

A bolhát Martin Seligman tette a fülembe. Seligman Csíkszentmihályival, az előző századvég egyik legnagyobb hatású elgondolásának szülőatyjával (ilyen embereket szeretnék korunkban a legnagyobb magyarnak címezni) együtt a pozitív pszichológia húzóemberei. 
Seligman meséli el a pozitív pszichológia egy programadó írásában, hogyan ébredt rá a Nikki lányával folytatott szülői párbeszédek során, hogy a nevelés NEM a viselkedés HIBÁinak korrekciója. Mellette (és nem másodsorban) belátásomat Blanciskának köszönhetem, egy most egyéves, rakétasebességgel fejlődő kislánynak, akinek sűrűn társasága és így bontakozásának gyakori megfigyelője lehetek.

Nomármost, a biológiából tudjuk, hogy az élet nem más, mint az élőben rejlő hajtóerő a növekedésre és a szaporodásra. A lények a sejtek spontán osztódásával, mintegy egymást tolva-feszítve fejtik ki csodásan működőképesnek tűnő viselkedésüket. A gyermek is ilyen biológiai növekedés alatt születik és fejlődik, miközben önmagától környezetéhez is alkalmazkodik. A baba hízik és eközben, magától - belülről kezdeményezve - kezdi el kifejleszteni magából az intelligenciát. Érzékelése az általa elért és megfogott tárgyakhoz kapcsolódik, látása a körülötte mozgó életet a manipuláció útján érti meg, vagyis helyezi el valamilyen nála születő összefüggésben. Szülei, az őt körülvevő többi emberek, mindenekelőtt a anyja azért vannak vele, hogy megerősítsék, megnyugtassák, bátorítsák, és nem azért, hogy átadják neki ezt az intelligenciát.

A csecsemő és a kisgyermek tanulásának alapja a spontán próbálkozás. Nem kell hozzá fogalomalkotás és nincs előzetes tanulás, amiből a tudás felépül. AZ EGÉSZ MAGÁTÓL ÉS EGYSZERRE FOLYIK. Nem kell hozzá más mint a belülről jövő spontán növekedés és a megfelelő környezet. A baba próbálkozik a kezével és a szemével, és a megfelelő keretek között ebből összeáll a dolgok megnézésének képessége, a megfogás ügyesedik, a tárgyak elhatárolódnak, a kicsi már TUD valamit.

Meglep és elgondolkoztat, hogy a kezdeti beszédtanulás is ilyen. Az egyéves még ritkán, nehézkesen utánoz. Főképpen hangokat ad, mindenféle hangokat, ahogyan éppen sikerülnek, indulatból, mert éppen kedve tartja, vagy mert valamit másolni próbál, állathangot, zajt, szótagot. Ebből azután egynéhány egyszótagos beszédfoszlány alakul ki: anya annyira boldog, hogy egyes szótagok már hasonlítanak a beszédre, hogy azokat a baba gyakrabban mondja.

Nagyon mélyen érdemes elgondolkozni azon, mennyire faramuci módon hajszolja a társadalom a felnőttek, leginkább a félig-felnőttek (értsd kamaszok) tanulását. Óriási energiával, merev szabályrenddel fegyelmezi őket, azaz fékezi spontán kísérletezésüket a számukra már elérhető valósággal, hogy azután olyan tudást akarjon rájuk erőltetni, amely csak ebben az elérhető valóságban válik működővé. Iskolában tanulni számolni, idegen nyelven beszélni és olvasni a hagyomány szentelte módon tiszteletre méltó, de javarészt indokolatlanul erőltetett.

A hasznos tanuláshoz maga az élet, az eleven feladatok megoldásában való közvetlen részvétel adja a kulcsot. Egyre több,nehezebb, felelősebb feladat, amelyet az élet úgyis tálcán kínál. Ezeket a tizenéves számára apu és anyu oldja meg nagyon hatékonyan az egész család számára, majd a keresett pénz egy részéből iskoláztatást vásárolnak. Abszurd, mihelyt felismerjük, hogy hosszú próbálkozással szinte bármit meg lehet tanulni. Akadémikus tanulásra csak a megélt tapasztalat erősítésére és a már megkapott felelősség betöltéséhez van szükség.

Kis és nagy gyermekeknek egyre drágábban megfizetett iskoláink nem ezt ígérik. Jól-rosszul álcázva ahhoz kinálnak - adnak írásba belépőjegyet, hogy az, aki kijárta őket, BELESIMULHASSON a társadalomba, annak valamely becsesnek tartott szegmensébe. Az akadémikus oktatás az órák hallgatása és a kényszerű biflázás örve alatt - NYESEGETÉS. A még mindenre alkalmas fiatal egyedet társadalomképesre vágatjuk benne. Közben persze óhatatlanul meg is tanul ezt-azt. A tanulás azonban iskolapad nélkül ugyanígy, vagy hatékonyabban is lehetséges lenne. A társadalmi rend bevésése - annak behatárolása, hogy kinek, mikor mit szabad gondolni, eldönteni, elvégezni vagy akárcsak kipróbálni - azonban nem. Ahhoz - óvodai előkészítőtől a doktorátusig - iskola kell. Az iskola a társadalom megmerevítésének és az egyéni lehetőségek leszűkítésének kettős szerepkörében áll fenn és burjánzik tovább.

A pozitív pszichológia újkeletű szövetségese Deci és Ryan önmeghatározás-elmélete. Ők együtt az emberi személyiség kivirágzásának lehetőségéről beszélnek. Ez a kivirágzás mindannyiunk számára születésünk pillanatában elkezdődik, és iskolázásunk, vagy másfajta társadalmi korlátok következtében valahol megakad. Ezen az iskolázás mértékének avagy színvonalának emelésével nem fogunk változtatni.

Az emberi élet a felszinen folyik. A felszin a lét közegeinek határfelülete, a föld vagy a víz élőktől zsúfolt határa a levegővel. A felszinen folyik az örökös gyűrközés a helyért és az élet forrásaiért, a levegőért és a felfalható élő anyagért. Itt minden egymást tépi, tördeli, bomlasztja, öli, porlasztja, emészti és alakítja át. A felszin a múlt még emésztetlen, porló darabjaival van tele. Minden mozog, és lehetetlen messzire látni.

Érettebb koromban változnak az olvasási szokásaim. Amikor húsz voltam, egy regényt voltam képes egyben, egy nap alatt befalni. Mostanában a gondolatok és a tények nyűgöznek le. Lassan olvasok, a megismert valóság nem falható úgy mint a fikció. Most mégis, ha kézbe veszem, alig tudom letenni Dawkins vastag könyvét, A legnagyobb mutatványt. Lebilincsel az a gondolat, hogy a lét valójában nem harc, amelyben az erősebb győz, hanem az élők egymáshoz csiszolódása az évtízmilliók során. Egyetlen biológiai lény sem fejlődik magában. A magányos győztes a XIX. századi kapitalizmus horizontján keletkezett, mikor egszerre csak egy-egy gyárosnak (Edisonnak, Fordnak, Singernek, Kelloggnak) nagyon bejött az üzlet. Hollywood egyidős s egyívású Detroittal, ha valami bejött egyszer valaha, akkor abból sokat. Az egyszemélyi győztes lehet világunk legostobább és legtöbbet eladott terméke. Minden film, amelyben a valóságosnál gyakrabban ütnek, az ütődöttség kis győzelme az emberség fölött. Ez az alamuszi a mindnnapi győztes, az ütődöttségé, a képlékeny gyermeklélek folytonos zúzódása. Az első számú lecke serdülőknek: a Valóság megkülönböztetése a Vadnyugattól, az Űrutazásé az Ütődöttségtől).

Csányi Vilmos könyve  az embert állítja szokatlan megvilágításba. Csányi utóbbi munkája az emberiséggel szemben egyszerre derűlátó és nekikeseredett. Világunk embertömege neki “megszaladási jelenség”. Most jól meggondolodtatott. Volna ezen ma mindenkinek elgondolkodni valója.

Sosem volt ennyi ember és sosem lehetett ekkora tömegben megmozdítani őket. Az embertömeg maga is betegség, maga a rossz. Ha jót akartok ne legyetek sokan.

Hiszen az ember a legkevésbé agresszív állat. Amit folyton belénk vés, tol, döngöl  a média, a milliárd ismétléssel táplált globális nyilvánosság - félrevezetés. Az emberi csoport (leánykori neve törzs vagy horda) a kiegyensúlyozott együttműködésre épül. Amig nem csap át a “megszaladt” tömegbe, erre épül az emberi létezés. A naponta huszonnégyszer ismételt hírek a katasztrófákról, gyilkosságokról, véres háborúkról torzítások. Nem éljük a mögöttük rejlő kivételes valóságot és falsul fogjuk fel a lényeget. Gyermekkorunkat, a gyermekeink gyermekeiét méginkább, egy végletesen kifejlett erőszakipar tömegtermékeivel mérgezik, mígnem titokban támadástól szorongók és a képi ölésre-halálra végletesen fogékonyak lesznek. A simogatás, hogy az emberhez másik ember szóljon, érjen, közösen vacakoljon valamivel - létszükséglet. A puska nem. Az ezerlövetű fénytüzelő műanyag gépfegyver pedig az ütődöttség felsőfoka. 

Az előző két század a drasztikus beavatkozások ideje volt a felvilágosodás és a haladás nevében. A nagy polgári forradalmakkal állították be az értékrendet. A társadalom szöveteinek széttépése és újraszabása. A városokat is átszabták és újjáépítették, az iparokban sebes technológiaváltások mentek végbe, az erődkön mezőkön és és földeken pedig termékenynek gondolt élővilággal helyettesítették a természettől valót.

Az inga azonban visszalendült a roncsolásmentesség irányába. A Szépművészeti Múzeum múmiaprogramjában az Afrikában kalandozott gróf múmiáját újravizsgálják. A vizsgálat vezérfonala a kimélrt. Míg a régi múmiákat szétszedték, kibelezték, a múmiákkal ma kesztyűs kézzel bánnak.

A bányászattól a fémiparig hasonló a trend a műszaki tudományokban is, munkadarabjainkat keveset vágni, eleve jó alapformából kevés roncsolással előállítanni. A legjobb példa azonban az orvostudomány: a sebész egy emberöltővel ezelőtt még a testet hosszan elvágva kutakodott a melkasban vagy a hasűrben, ma finom szondákkal szúrnak át vagy sebet sem hagyva a számos testnyílás egyikén, csak képernyőre vetített képpel dolgozva 

Ami még mindig hiányzik, az az emberek közötti hatások átadásának nem-invazív technológiája. Egyszerű és köteles alapelv, amely kimondja, hogy bármely egymásra gyakorolt hatás érdekében a lehető legkevesebb más nemkivánatos hatást szabad előidézni. Egy unalmas értekezlet, blazírt reklám, és maga a hosszú, fontoskodásra és hatalmaskodásra alapított, hatástalan oktatás. 

S hogy saját házam táján söpörjek, itt a készségek átadása. Ide kell Ockham borovája, milyen kevés szabállyal, megkötéssel hozod ki a másik emberből képességét arra, hogy emberekkel kötetlenül, és az ö gyötrésük nélkül boldoguljon.