Társaslényeg

Fontos férfiak és nők kényelmetlenül kiöltöznek, zakót-nyakkendőt, kosztümöt vesznek, és leülnek egy hosszú asztal köré. Ott ülnek hosszasan és komoly mondanivalójuk van. Komolyságukat az asztal hossza határozza meg, ahogyan az asztal hosszabb lesz és többen ülik körül, a komolyság egyre nő.

A komolyságnak tünetei vannak, az emberek elvesztik a humorérzéküket és egy időre figyelmen kívül hagyják, tagadják az asztalon túli világot. Az asztal körül egymásnak játszanak valamit. Mennyi köze van ennek az eleven élethez?

A kívülállókban, kandi megfigyelőkben ott motoszkál a kisördög: ez komoly? Hülyék ezek? Vagy nem ezen a sáros és durva emberekkel megrakott bolygón élnek? De tényleg!!

A közfelfogás, a tárgyalók-értekezők és a nemtárgyalók-nemértekezők oldalán szép egyetértésben arra hajlamos, hogy elhiggye, a tárgyalósdi egy szint. Vagyis valami felsőbb: a tárgyaláshoz tudni kell lábat mosni, nyakkendőt kötni, nem suksükölni az asztalnál és egy sor hasonló. Egy szint, amelyre kellő mértékű görcsöléssel fel lehet emelkedni.

A tárgyalóasztalhoz “leülni” így rituális aktus - úgy mint egy feketemise, disznóvágás, legénybúcsú vagy kiállításmegnyitó. Az ember másképp viselkedik bent, mint kint.

A tárgyalás azonban elsősorban azért jön létre, mert a tárgyalókra az élet hatalmat ruházott. Valamit, amiről érdemes tárgyalni, ami megéri a szűk kosztűmöt, amiben lehetetlen kényelmesen ülni és a szűk cipőt, amiben a láb nem szellőzik és a tyúkszem sajogni kezd.

Mindazonáltal a kandi kívülállóknak igaza is van. A ritus során a benne résztvevők maguktól, kényszer és gondolatok nélkül elkezdenek megfelelni a ritus szabályainak. Aki benn van, azt a hülyeség már nem zavarja.

A formalitásoknak célja van, az, hogy az összeültetett résztvevők valamilyen kölcsönösen elfogadott,semleges forma keretei között el tudjanak indulni. Semleges a helyszin is, a tárgyalótermek nagy többsége ‘világ nélküli’, sivár helység, azt csak maga a ritus tölti ki, ez azonban lefoglalja a benne résztvevőket. Ha azonban a megbeszélések szabályait, a protokollt oktatni kezdjük, és a nagyságukba merevedett nagy szervezetek (legyen állami vagy világcég) belső rutinjává tesszük, a hülyeség maga alá teremti a megbeszélést.

A kandi kívülálló látja, hogy a tárgyalók “természetellenesen” viselkednek, hiszen éppen más természetük van, rajtuk van a megbeszélések világának fellengzős természete. Képesek semmiről kertelni a tárgyra térés helyett, újra és újra beszélni ugyanarról, csak hogy többnek mutassák magukat vagy éppen lapulni mint a sülthal, amikor meg kellene szólalniuk.

A tárgyalás modoros sallangjaitól jórészt megfosztható. Három sereg vezére egy sivatagi cserje árnyékában koszosan és szakadtan ezrek életéről és haláláról tárgyalhat. Nyolc vállalati vezető pedig, öltönyökben, kávé után, menedzsment diplomákkal a zsebében, semmiről.

Ha a ritus külsőségeit kivonjuk a tárgyalásból, egy eszköz marad, olyan mint a mérleg vagy a lapát. Eszköz arra, hogy hatalmunkat valami fölött kölcsönös elégedettségre elosszuk. A mázsamérleg és a szívlapát a legjobb eszköze lehet annak, hogy egy teherautó szenet elosszunk. Szintúgy a tárgyalás.