Társaslényeg

Blanciska

A bolhát Martin Seligman tette a fülembe. Seligman Csíkszentmihályival, az előző századvég egyik legnagyobb hatású elgondolásának szülőatyjával (ilyen embereket szeretnék korunkban a legnagyobb magyarnak címezni) együtt a pozitív pszichológia húzóemberei. 
Seligman meséli el a pozitív pszichológia egy programadó írásában, hogyan ébredt rá a Nikki lányával folytatott szülői párbeszédek során, hogy a nevelés NEM a viselkedés HIBÁinak korrekciója. Mellette (és nem másodsorban) belátásomat Blanciskának köszönhetem, egy most egyéves, rakétasebességgel fejlődő kislánynak, akinek sűrűn társasága és így bontakozásának gyakori megfigyelője lehetek.

Nomármost, a biológiából tudjuk, hogy az élet nem más, mint az élőben rejlő hajtóerő a növekedésre és a szaporodásra. A lények a sejtek spontán osztódásával, mintegy egymást tolva-feszítve fejtik ki csodásan működőképesnek tűnő viselkedésüket. A gyermek is ilyen biológiai növekedés alatt születik és fejlődik, miközben önmagától környezetéhez is alkalmazkodik. A baba hízik és eközben, magától - belülről kezdeményezve - kezdi el kifejleszteni magából az intelligenciát. Érzékelése az általa elért és megfogott tárgyakhoz kapcsolódik, látása a körülötte mozgó életet a manipuláció útján érti meg, vagyis helyezi el valamilyen nála születő összefüggésben. Szülei, az őt körülvevő többi emberek, mindenekelőtt a anyja azért vannak vele, hogy megerősítsék, megnyugtassák, bátorítsák, és nem azért, hogy átadják neki ezt az intelligenciát.

A csecsemő és a kisgyermek tanulásának alapja a spontán próbálkozás. Nem kell hozzá fogalomalkotás és nincs előzetes tanulás, amiből a tudás felépül. AZ EGÉSZ MAGÁTÓL ÉS EGYSZERRE FOLYIK. Nem kell hozzá más mint a belülről jövő spontán növekedés és a megfelelő környezet. A baba próbálkozik a kezével és a szemével, és a megfelelő keretek között ebből összeáll a dolgok megnézésének képessége, a megfogás ügyesedik, a tárgyak elhatárolódnak, a kicsi már TUD valamit.

Meglep és elgondolkoztat, hogy a kezdeti beszédtanulás is ilyen. Az egyéves még ritkán, nehézkesen utánoz. Főképpen hangokat ad, mindenféle hangokat, ahogyan éppen sikerülnek, indulatból, mert éppen kedve tartja, vagy mert valamit másolni próbál, állathangot, zajt, szótagot. Ebből azután egynéhány egyszótagos beszédfoszlány alakul ki: anya annyira boldog, hogy egyes szótagok már hasonlítanak a beszédre, hogy azokat a baba gyakrabban mondja.

Nagyon mélyen érdemes elgondolkozni azon, mennyire faramuci módon hajszolja a társadalom a felnőttek, leginkább a félig-felnőttek (értsd kamaszok) tanulását. Óriási energiával, merev szabályrenddel fegyelmezi őket, azaz fékezi spontán kísérletezésüket a számukra már elérhető valósággal, hogy azután olyan tudást akarjon rájuk erőltetni, amely csak ebben az elérhető valóságban válik működővé. Iskolában tanulni számolni, idegen nyelven beszélni és olvasni a hagyomány szentelte módon tiszteletre méltó, de javarészt indokolatlanul erőltetett.

A hasznos tanuláshoz maga az élet, az eleven feladatok megoldásában való közvetlen részvétel adja a kulcsot. Egyre több,nehezebb, felelősebb feladat, amelyet az élet úgyis tálcán kínál. Ezeket a tizenéves számára apu és anyu oldja meg nagyon hatékonyan az egész család számára, majd a keresett pénz egy részéből iskoláztatást vásárolnak. Abszurd, mihelyt felismerjük, hogy hosszú próbálkozással szinte bármit meg lehet tanulni. Akadémikus tanulásra csak a megélt tapasztalat erősítésére és a már megkapott felelősség betöltéséhez van szükség.

Kis és nagy gyermekeknek egyre drágábban megfizetett iskoláink nem ezt ígérik. Jól-rosszul álcázva ahhoz kinálnak - adnak írásba belépőjegyet, hogy az, aki kijárta őket, BELESIMULHASSON a társadalomba, annak valamely becsesnek tartott szegmensébe. Az akadémikus oktatás az órák hallgatása és a kényszerű biflázás örve alatt - NYESEGETÉS. A még mindenre alkalmas fiatal egyedet társadalomképesre vágatjuk benne. Közben persze óhatatlanul meg is tanul ezt-azt. A tanulás azonban iskolapad nélkül ugyanígy, vagy hatékonyabban is lehetséges lenne. A társadalmi rend bevésése - annak behatárolása, hogy kinek, mikor mit szabad gondolni, eldönteni, elvégezni vagy akárcsak kipróbálni - azonban nem. Ahhoz - óvodai előkészítőtől a doktorátusig - iskola kell. Az iskola a társadalom megmerevítésének és az egyéni lehetőségek leszűkítésének kettős szerepkörében áll fenn és burjánzik tovább.

A pozitív pszichológia újkeletű szövetségese Deci és Ryan önmeghatározás-elmélete. Ők együtt az emberi személyiség kivirágzásának lehetőségéről beszélnek. Ez a kivirágzás mindannyiunk számára születésünk pillanatában elkezdődik, és iskolázásunk, vagy másfajta társadalmi korlátok következtében valahol megakad. Ezen az iskolázás mértékének avagy színvonalának emelésével nem fogunk változtatni.