Társaslényeg

TV-reklámban kérte meg barátnője kezét egy férfi valahol Amerikában. Mások óriásplakáton, fényreklámban tesznek házassági ajánlatot.

Nagy nézőszám - nagy szenvedély? De hát miért? A szerelemnél nincs semmi személyesebb. Akkor miért küldünk így, a fél országnak üzenetet? Először is, a hordozófelület bárkinek eladó, aki megfizeti az árát. Ez az üzenet a pénzért a teljes nyilvánosságba küldhető üzenetek között egész médiakörnyzetünkben a nézettség elgondolható legrosszabb hatásfokú példája. Egyetlen egy személynek szól, és még számtalan a dologban vétlen személy kapja meg. Ők talán meg sem kérdezik - mi közöm nekem ehhez? Hiszen naponta ötszáz ilyen üzenetet látnak, csak plakátokon. Rezignáltak, szó nélkül veszik tudomásul, hogy valaki, mert pénzt fizetett ezért, a a látóterükbe pofátlankodhatott. Aztán meg a hirdetés “hypolja” (érted, hype!) a szerelmet. A nézőszám bármit hypol, úgy élünk, hogy újra meg újra azt tolják az arcunkba, hogy a nagyobbra hypolt dolog valami nagyobb, fontosabb, értékesebb. Ezzel együtt a reklámban felfújt szerelem is. Pedig a szerelem, személyes kettesbenlét nélkül, csak ragacsos semmi, be nem teljesült édelgés. Vajon mennyibe került a hirdetőnek ez a hirdetés? Egy órai munkájába, egy napiba? Egy hetibe? Mennyit szerethette volna választottját ezalatt! Ha szemtől szemben tud szeretni, kár az elvesztegetett órákért. Ha nem, miféle hirdetés változtat ezen? Mi pedig kimaradhattunk volna az egészből. Hány kevesebb hajcihővel megkért asszony nem gondolhatná akkor, hogy valami különlegesből kimaradt?