Társaslényeg

Gyerekkoromtól fogva két hatalmas és legyőzhetetlennek tűnő személyes ellenségem van. Mind a kettő rátelepedett az életünkre, az enyémre, a családunkéra, a szüleimre és az én nemzedékemre.

Mind a kettő üzleti góliát, országos és globális megabiznisz. Mind a kettő korlátozza, butítja és gyengíti az embert.

Az egyik ilyen ellenségem, a tv már túl van zenitjén. Hogy megalázkodását majd megérhetem, olyan esemény, amelynek a bekövetkeztéért érdemes sokáig élni.

A másik a gépjármű, a személyautó meg a motor, apám nemzedékének zajos, bűzös, mindent felforgató, bekormozó, letaposó istene.
Anyám mind a kettőért szüntelenül veszekedett vele az én fiúkoromban, apám a hétvégék nem kis részét az autója alatt, vagy mosásával-fényesítésével töltötte, ha pedig meccs volt vagy tv-sorozat, a tvje elé ült, nem számított sem a még elvégzendő munka, sem a beszélgetés, sem a vacsoraidő. Ez a két ellenség nagyban felelősek azért, hogy az én életemben az emberek elkerülik egymást. Bezárkóznak egy szobába és tvjük rabjául esnek, vagy bezárkóznak egy gépjárműbe és elberregnek egymás mellett.

Azzal ámítjuk magunkat, hogy a most felnőtt utolsó nemzedék már új képernyő-kommunikációs térben él. Ők már nehezen bírják, ha nem kapcsoljuk készülékre őket. Az utcán, két számítógép között sietnek, hogy valamit nézhessenek, valami szóljon, valami megragadja nehezen leköthető figyelmüket. Nekem azonban úgy tűnik, hogy a hatalom, az üzlet, a kapcsolatok nagy ügyei továbbra is személyek között alakulnak, amint személyekhez kötődnek a saját magánügyeink is. A jómód terrénumán a javak univerzuma a két végén elhegyesedő hordó alakú, lent van a kevés még nem sorozatgyártott, olcsó egyszerű érték, a népművészet tárgyai, a régimódi kőműves, a kertész, vagy a masszőr. A hordó hasas közepében zsúfolódnak a tömegfogyasztás tárgyai, a milliószámra készülő egyen-tranzakciók. Fenn pedig a nagy emberek már csak személyesen tárgyalják a nagy ügyeket. 

Ahhoz, hogy az emberek hassanak egymásra, össze kell jönniük. Az ügyekhez való kapcsolódásunk homokóra-szerkezetű, a közepében kevés a valóságos kapcsolat, a sokat használt tucatáruk és szolgáltatások személytelen csatornákon dőlnek el. A személyesség két terepe a hatalmi hierarchiák csúcsa és a kisember kisvilága, a család, a közvetlen munkatársak, gyermekkori barátok, szomszédság, hobbikörörök. Egyéni boldogulásunk továbbra is ezekben határozódik meg.