Társaslényeg

John Lennon egy régi dala újszülött fiához (Sean Lennon)  intézett altatódal és parainesis. Benne vannak ezek a sorok: “az élet azalatt történik veled, amíg te minden mással vagy elfoglalva”  . Újra-újra elgondolkodom ezen.

Az időt, valódi kaptalista szemlélettel, a pénzhez hasonlóan a gazdálkodás tárgyának tekintjük. Az idő – pénz, a közhelyek közhelye. Az időt „beosztjuk”, „pazaroljuk”, „fecséreljük”, „kihasználjuk” ugyanúgy, mint a tőkét. Az „időgazdálkodás” tanácsadói és önfejlesztői bestseller, a nagy munkaadók pedig az erkölcsi fölényben lévők száraz megszállottságával regisztrálják, mérik és bérezik a munkahelyen töltött időt.

Időnkre üzleti kezdeményezések, hozzátartozók, érdekességek serege vadászik, miközben saját céljaink beteljesítésére majdnem mindig a kelleténél kevesebb jut. Amikor önmagunkkal szembeni elvárásaink és időráfordításaink átmenetileg egyensúlyba kerülnek (időben elvégeztük a munkánkat, volt időnk testmozgásra, anyukára, olvasásra, rendtevésre, nyelvtanulásra, és örömteli élményekre: lakomázásra, szerelmeskedésre, előadás nyugodt végigélvezésére, emésztésünk ütemezésére és a magunk kialvására egyaránt) az maga a boldogság.

A jó dolgok, amelyeket az életben elérhetünk, mégsem időarányosak. Aki több időt tud munkájába zsúfolni, nem boldogabb. Az idő kihasználásának végletekbe kergetése inkább boldogtalanságot fial, stresszt, stresszbetegségeket és az élet napos oldalán a dolgok átélésének képtelenségét.

Azért van ez így, mert az élet nem verseny, amelyet a fittebb megnyer, hanem folyam, naponta, hetente, havonta és minden évben kötelező számokkal, amelyek nélkül nem lehet élni. Az élet alapértelmezését ezek adják: alvás, tisztálkodás, evés, találkozás a barátokkal, gyengéd kapcsolatok, elmélyülés és ima, rendszeres testi erőfeszítés. A munka ennek az alapértelmezésnek nem része. A dolgozni kötelező: reformált kereszténység új moráljának találmánya. A munka náluk nemesít először, ezen az a alapon létesítették a Dickens leírta dologházakat, dolgoztatják a börtönlakókat. A déli és a keleti Európában a munka inkább teher, nyűg, ez a szláv nyelvekből a magyarba átvett (“munca”) eredeti jelentése is.

A munkával egyrészt feleslegesen gyötörjük egymást, másrészt szükségszerűen fenntartjuk magunkat vele. A Nagy Porhintés a munka abszolutizálása, a munka jó, a minden mennyiségben és minden körülmények között. Ez nyilvánvalóan nem igaz: mások a javukra és a kárunkra is munkálkodnak és mi magunk is ezt tesszük. Egy vegyi fegyver kifejlesztője, egy peres ügyvéd, ugyanúgy, mint egy bérgyilkos az egyik félnek dolgozik, a másiknak pedig kárára van. Ha pedig ez a helyzet, akkor több munkától még nem lesznek jobbak a dolgok. Sok munka sok rosszat szülhet. 

A munkához a verseny, a felhalmozás, a vagyonszerzés és a kapitalizmus etikája nem ad jó kulcsot.

A munkavégzés igazi szerepe a kibővített homeosztázis, az élő ember egyensúlyának fenntartása és teljes kibontakozásának tere. Az embert örömben és egészségben három különféle dolog, fizikai anyagbevitel, emberi társaság és önmeghatározása tartja fenn. Mindenkinek kell feladat, felelősséggel terhes, értelmes eredményre vezető tennivaló, mindaddig, amíg a saját munkaszükséglete ki nem elégül. Amíg a munka kielégülést, az eredményesség tudatát adja, és egész figyelmünket le tudja kötni, általában nem tud ártani. Abszolút mértéke azonban nincs. Sem munkaidő, sem az érte kapott bér valójában nem méri. 

Az elég munka és a még több munka pedig két külön világot szül. Aki az elégnél többet dolgozna, elismerést ne kapjon, nevettesse ki magát.